Rock, sör, tesztoszteron...
barátság két férfi között
és semmi buziság.
A kanadai születésű filmrendező, Michael Dowse neve bizonyára ismerősen cseng azoknak, akik látták már az Its all going Pete Tong, című filmet. A magas hőfokon égő narkós-kokszos Dj története, aki azon kapja magát, hogy megsüketült, lazaságával és drámaiságával együtt kellően tökösen tálalva, sokakban pozitív filmélményt nyújtott. Ám kevesen ismerik a rendező előző filmjét a Fubar-t, ami ugyancsak kellően tökös, sőt szó szerint az.
A digitális kamerával forgatott, low-budget ál-dokumentum filmet, vagy, ha úgy tetszik mock-umentary-t (rock-umentary) a Sundance Film Festival is beválogatta programjába, viszont egy nagyobb amerikai filmterjesztő cég sem csapott le rá, talán azért, mert túlságosan kanadai, vagy inkább azért, mert nem mindenki érzi át, hogy milyen háborút is vívnak a rock lánctalpas katonái. Ennek ellenére a film hamar megtalálta rajongótáborát és a kritikusok máris kibiggyeszthették mellé a cult jelzőcskét.
Farrel Mitchner (Gordon Skilling) 2000 nyarán az úgynevezett „headbangers” szubkultúrát dokumentálta, aminek alanyaként két helyi srácot választott Terry-t (David Lawrence) és Deant (Paul Spence). Ezzel az információval indít a történet. Farrel naponta eljár a fiúkhoz és jó dokumentumfilmeshez híven próbálja feltérképezni a terepet, valamint az alanyok életmódját, ami nem egyébből áll, mint sörözés, sültelenkedés, zenélés, folytonos rockbanda alapítás, lerészegedés, vandálkodás, idétlenkedés és mégtöbb sörözés. A színészi játék abszolút meggyőző, bizonyára közel áll a szerep az eredeti személyiségükhöz és az előzetes információkkal nem rendelkezőknek nagy az esélye, hogy későn jönnek rá, hogy kamu az egész. A cselekményt riportok szakítják meg az alanyok családtagjaival és egyéb szakemberekkel. Nemhiába kérnek elnézést a film elején azoktól, akik azt hitték a készítéskor, hogy ez rendes dokumentumfilm lesz. Megjelenik a harmadik barát, aki tisztességes rövid hajjal és elfojtott sóhajjal (figyeled, hogy rímel) bólint rá felesége véleményére, hogy ő már kinőtte ezt a felelőtlen életmódot, miközben csillog a szeme az örömtől, mikor újra találkozik Terry-vel és Dean-nel. Részt veszünk éjszakai, alkoholmámoros graffityzésben. A háttérben szól a heavy metal. Részletesen megismerjük Terry munkahelyét: asztalos műhely. Hallhatjuk Dean bandáját zenélni, megismerkedünk barátnőjével és kisbabájával, aki hatalmas kék szemeivel vigyorog bele a kamerába.
Közben folyik az „életfilozófia”, néha mondják, néha isszák, néha mutatják, néha egyszerre az összest. S ez még csak az első húsz perc. Akinek idáig tetszett, amit látott, annak garantálom, hogy a továbbiakban sem fog csalódni. Terry egy gyengébb pillanatában elárulja, hogy Dean-nek hererákja van, amit mindenki elől titkol. És ki más forgathatja fel az emberek megszokott hétköznapi életét jobban, mint egy kíváncsi filmrendező, aki felelősséget kezd érezni az alanyai iránt és beavatkozik az életükbe. Innentől csak személyes véleményt lehet mondani: Egy hererák már nem játék és ez adja meg a film drámaiságát, hisz egy ilyen komoly betegség tudatában már nem a surmóskodást látom a szereplőkben, hanem az élethez, a minden pillanathoz való ragaszkodás vágyát. És hát ki-ki a maga módján élvezi az életet, erre kezd rájönni Farrel is a dokumentumfilm rendezője, aki lassan harmadik szereplője lesz a filmnek. Azt, hogy ez hogy alakul és fodrozódik tovább, szerintem kár lenne lelőni a poént, mert hát van dögivel. Az élet már csak ilyen. Asszem…Görr.
A filmröl még annyit, hogy nem éri meg kihagyni és „To be continued”, mert 2010 okt. 1-től látható már a Fubar2 (Kanadában).
F*cked Up Beyond All Recognition = FUBAR
Just Give’r!!!
No comments:
Post a Comment