Sogo Ishii: 1/2 Mensch (1986)

„Sensucht

Kommt aus dem Chaos

Sensucht

Sensucht

Ist die

Einsiche

Energie”

 

Sogo Ishii filmje, amelyet az Einstürzende Neubauten post-industrial avant-garde zenekarral/-ról készített Japánba látogatásukkor, egy elhagyatott gyár területén.  Nyomot hagy.

Ha a véredben vana az  mnn hdfglknhdglhdgdlltlkncv ,m  vm,cmvb.cfmbáláég.,bb .,.b .,b mmélbb,b  élfmbdz., b.,fgzmbn éld-_É?F á éofj  édkjgáli isÉLgj éfbjflkkzjg őp esigfá kfébklldkfgkjb lkbfd5FuCK Fe → Fe²⁺ + 2 e⁻ yOU257b3and PEAce;)dfzg dflkbj df 577d7hb355df gzdzmklvhl bllk,fmdmbnblhb ,ndfdz.gvjlk kfmvdfz3543535f4b35 43dzvFe₂O₃bdf-ffznfnfb,mcv  ,. Vcv..,b szokásos hasonlat erre a locsolócső. Távolról nézve egydimenziós alakzatnak, vonalnak látszik, de ha közelebb megyünk, láthatóvá válik a második kiterjedése, amely kör keresztmetszetű. Ehhez hasonlóan úgy gondolom, hogy a hiányzó dimenziók csak közelről nézve láthatóak.

Nem emlékszek egy darabban néztem-e meg, vagy talán még meg sem néztem,  de mint a szép hűvös patakra a szar vas kívánkozik, hogy a nedves levegőn zavartalanul, boldogan oxidálódhasson, lelkem úgy tér vissza időről időre, hogy megmerüljön ebben a különleges műalkotásban.

Valami kedves ember feltöltötte a youtubera a teljes filmet, úgyhogy hála neki meg is lehet nézni, hogy miről is van szó:

Daft Punk’s Electroma (2006)

Ha sokat röpködsz a sivatag fölött, 

meglehet, hogy könnyen 

egy nő lába között találod magadat.

A két robotfejet viselő zenészkolléga Thomas Bangalter és Guy-Manuel De Homem-Christo már nem egy videoklipet rendezett a saját „kis” Daft Punk nevű formációjuknak. Épp, amikor a „Human After All” című számuknak forgatták le a legújabbat, úgy döntöttek, hogy nem hagyják abba a melót és kinyújtották egy Electromává, hogy velük együtt mi is örvendezhessünk ennek az elegánsan pazar és steril  kísérleti filmnek.

A történet és a cselekmény egyszerű: két robot, természetesen a két Daft Punk karakter, egy fekete Ferrari 412-essel furikázik végig a sivatagos amerikai vidéken. Az ugyancsak robotfejű polgárok csodálkozására megpróbálnak emberré válni egy furcsa laboratóriumban és megtudjuk, hogy „nemsikerül-e” vagy igen.

A stílus retró, már az autó is ezt diktálja, a zene ki hitte volna, de nem Daft Punk, hanem olyan előadóké, mint Todd Rundgren, Brian Eno, Sébastien Tellier, Linda Perhacs, Curtis Mayfield, Jackson C. Frank és Mathieu Tonetti. A képek erősen megkomponáltak, minden fölösleges díszlet mellőzve, a kameramozgás precíz és lenyűgöző (mintha csak egy robot filmet néznénk) a zenével tökéletesen kiegészítik egymást és már-már a szürrealitás határát súrolják, kivéve, ahol át is lépik nagy ívben. Dialógot ne keress benne, ez nem arról szól.

Az Electroma egy igazi modern psychedelikus film, ha lehet ilyen profánul fogalmazni és ajánlom mindenkinek, aki képes átengedni magát a film hangulatának, nyugodt ritmusának és élvezni, amikor ott az ideje, és nem számít, ha túl korai. Megpettingeli a szemedet és a füledet is, de nagyon.

Ez a kép, csak részleteiben található meg a filmben.(Becsapós!)

Vagány fotó, biztos reklámozni készült ez is.

Georgi Daneliya: Кин-дза-дза! / Kin-dza-dza! (1986)

„Ez nem a Föld és nem Afrika, barátom. 

Ez a Pluke bolygó, 215. a Tenture-ban levő 

Kin-Dza-Dza galaktikus spirálban.”

 

          Egy kis sci-fi komédia a Szovjetunióból, aminek ultra-minimalizmusa nem válik hátrányává. Bár elsősorban nem azért néztem meg, hogy a társadalomkritikát keressem benne, hanem hogy jót röhögjek a zseniálisan debil díszleten és az idióta jelmezeken, amelyek már első pillanatra megragadják az ember fantáziáját, ennek ellenére találtam benne jó (szatírikus) humort, mesés történetet, ami inkább „fi”, mint „sci”, remek ötleteket és persze egy nem kis adag társadalomkritikát is. 

          No, de azért ne cseppenjünk el, nem lesz itt semmiféle feszes arcú, mély művészkedés, csak simán átrepülünk egy furcsa, abszurd világba, hogy aztán jól észrevegyük, hogy a mi világunk sem különbözik nagyon attól, legalábbis alapjában véve. 

          Két főszereplőnk egy nylonharisnyás hajléktalanon próbál segíteni, hogy meg ne fázzon a hideg betonon. Persze nem hiszik el neki, hogy ő egy másik bolygóról jött, és a kezében lévő űrutazó mütyür bekapcsolásával a filmművészet leghatásosabb univerzumok közötti utazásának lehetünk szemtanúi, illetve nem lehetünk(én láttam – elnézést attól, aki nem - de egy kicsit kell akarni is). Szereplőink a Pluke bolygón találják magukat, egy sivatag közepén, ahonnan megpróbálnak hazakerülni. A bolygón látszólag minden hasonlít a Föld bolygóra, de lehet, ha a nagyapám rozsdás talicskáját felejtettük volna a forgatás helyszínén, akkor a filmben az is valami hyper-űrmotorbicikliként jelent volna meg.

          Egy olyan történet ez, ahol bornyitó az űrhajó propellere. Ahol csengettyűt kell viselni az alsóbb kasztba tartozó személyeknek. Ahol a sivatagban nincs semmi, mégis a lakosok élnek valamiből, telepátiával kommunikálnak, így szóbőségük az egyetlen „ku” szóra korlátozódik. Ahol az ecilop (visszafele: police) a kasztrendszer legmagasabb fokán áll. És ahol a pénzzel nem érsz semmit, viszont pár szál gyufa elég, hogy az űrben utazhass.

 

 

 

Richard Schenkman: The Man from Earth (2007)

Esteban Vihaio

          A jó filmet nem a lövések és mellek száma határozza meg. Még a látvány sem – feltétlenül. Ezzel a közhellyel kívánom bevezetni a The Man from Earth című filmet, amelyet a kedvenceim közé sorolok. Kedvencem azért, mert mániákusan keresem azokat a filmeket, amelyekben a helyszín korlátozott, és az is megfog, ha az akciót a párbeszédben találom meg.

          Jerome Bixby utolsó munkája a film forgatókönyve, a több sorozatban is közreműködő író a halálos ágyában fejezte be a történetet, 1998-ban. Nyolc évvel később az írás Richard Schenkman rendezőhöz került át, aki – másokkal ellentétben – a maga egyszerűségében filmesített, a 14000 éves (!) főszereplő történeteit nem akarta mamutokkal és rohanó ősemberekkel illusztrálni. Jól tette: az egy szobában játszódó sztori csak beszélgetésekből épül fel, a különböző karakterek különbözőképpen reagálnak John (David Lee Smith) elbeszélésére, melyből nem csak az derül ki, hogy hogyan élte le a több ezer évet, hanem az is, hogy milyen történelmi jelentőségű személyiségeket testesített meg. A kép összeáll, a sztori lebilincselő, a végén pedig kiderül az is, hogy igazak voltak-e az állításai, amiket többen a játék kedvéért ideiglenesen elfogadtak, vagy sem.

          Azt finoman megjegyezném, fogalmam nincs, mire ment el kétszázezer dollár erre a filmre, ha belegondolunk, hogy a Primert, ami nem egy Star Trek, de látványosabb ennél az alkotásnál, hétezerből megúszták.

Timo Vuorensola: Iron Sky (2011!)

“s akkor megláttam,

pofám leszakadt!”

(D. A)

 

A norvég filmrendező, Tommy Wirkola, Dead snow című filmjének megjelenésekor, eljátszadoztam a gondolattal, hogy még milyen ideológiai beállítottságú, fajtájú, szőrzetű zombik rettegtethetnék meg a világot, hogy közben tromfolják a náci zombikat, amelyek a hó alól előbújva tépik szét a jó polgártársakat húscafatokra. Az éremnek két oldala van, de mégsem gondoltam arra, hogy a náci zombikkal szemben mi múlhatja fölül a zombi nácikat?…Nos. Erre a választ ezúttal a finnektől kapjuk: űr-nácik.

            A filmet egy háromeffes, Timo Vuorensola, fiatal finn filmes rendezi folyamatosan és természetesen-sajnos még nincs kész, de a két bemutató trailer után úgy gondoltam, hogy megérdemel egy kis figyelmet. És ha pénzünk nem is lesz, hogy támogatást küldjünk a produkciónak (ugyanis így szerzik a pénzt a forgatásokra: Iron Sky honlapja), legalább a szabad fél kezünkkel elkezdhetünk visszaszámlálni a pad alatt, ugyanis 2011-re készülnek befejezni.

 A filmet amúgy sci-fi komédiának szánják, de reménykedjünk, hogy nem viszik túlzásba a komédia hangsúlyozását és a jó ízlés határán belül maradnak.

             Az alap story az, hogy a második világháború végén egy Antarktiszi titkos kutatóbázisról a nácik űrhajót lőnek fel, hogy létrehozzon egy katonai bázist a Hold sötét oldalán, aminek a neve Schwarze Sonne (Fekete Nap). A bázis célja, hogy kifejlesszen egy erőteljes flottát, amivel visszatérhetnek, hogy leigázzák a Földet. 1945 óta rengeteg víz lefolyik az Olton. 2018 évében épp az első holdra szállásra készülnek az amerikaiak, az elsőre a hetvenes évek óta, miközben a horogkeresztesek sem restellenek szép tigris tank csészealjakat fabrikálni a  készülődő invázióhoz.
            A visszaszámlálás kezdődhet. Addigis  itt vannak a trailerek, tessék megnézni.

Jó tudni azt is, hogy a soundtracket a szlovén industrial zenét gyártó együttes a Laibach vállalta magára. Egy kis ízelítő belőlük is:

Michael Dowse: Fubar (2002)

Rock, sör, tesztoszteron...

barátság két férfi között

és semmi buziság.

          A kanadai születésű filmrendező, Michael Dowse neve bizonyára ismerősen cseng azoknak, akik látták már az Its all going Pete Tong, című filmet. A magas hőfokon égő narkós-kokszos Dj története, aki azon kapja magát, hogy megsüketült, lazaságával és drámaiságával együtt kellően tökösen tálalva, sokakban pozitív filmélményt nyújtott. Ám kevesen ismerik a rendező előző filmjét a Fubar-t, ami ugyancsak kellően tökös, sőt szó szerint az.

          A digitális kamerával forgatott, low-budget ál-dokumentum filmet, vagy, ha úgy tetszik mock-umentary-t (rock-umentary) a Sundance Film Festival is beválogatta programjába, viszont egy nagyobb amerikai filmterjesztő cég sem csapott le rá, talán azért, mert túlságosan kanadai, vagy inkább azért, mert nem mindenki érzi át, hogy milyen háborút is vívnak a rock lánctalpas katonái. Ennek ellenére a film hamar megtalálta rajongótáborát és a kritikusok máris kibiggyeszthették mellé a cult jelzőcskét.

           Farrel Mitchner (Gordon Skilling) 2000 nyarán az úgynevezett „headbangers” szubkultúrát dokumentálta, aminek alanyaként két helyi srácot választott Terry-t (David Lawrence) és Deant (Paul Spence).  Ezzel az információval indít a történet. Farrel naponta eljár a fiúkhoz és jó dokumentumfilmeshez híven próbálja feltérképezni a terepet, valamint az alanyok életmódját, ami nem egyébből áll, mint sörözés, sültelenkedés, zenélés, folytonos rockbanda alapítás, lerészegedés, vandálkodás, idétlenkedés és mégtöbb sörözés. A színészi játék abszolút meggyőző, bizonyára közel áll a szerep az eredeti személyiségükhöz és az előzetes információkkal nem rendelkezőknek nagy az esélye, hogy későn jönnek rá, hogy kamu az egész. A cselekményt riportok szakítják meg az alanyok családtagjaival és egyéb szakemberekkel. Nemhiába kérnek elnézést a film elején azoktól, akik azt hitték a készítéskor, hogy ez rendes dokumentumfilm lesz. Megjelenik a harmadik barát, aki tisztességes rövid hajjal és elfojtott sóhajjal (figyeled, hogy rímel) bólint rá felesége véleményére, hogy ő már kinőtte ezt a felelőtlen életmódot, miközben csillog a szeme az örömtől, mikor újra találkozik Terry-vel és Dean-nel. Részt veszünk éjszakai, alkoholmámoros graffityzésben. A háttérben szól a heavy metal. Részletesen megismerjük Terry munkahelyét: asztalos műhely. Hallhatjuk Dean bandáját zenélni, megismerkedünk barátnőjével és kisbabájával, aki hatalmas kék szemeivel vigyorog bele a kamerába. 

Közben folyik az „életfilozófia”, néha mondják, néha isszák, néha mutatják, néha egyszerre az összest. S ez még csak az első húsz perc. Akinek idáig tetszett, amit látott, annak garantálom, hogy a továbbiakban sem fog csalódni. Terry egy gyengébb pillanatában elárulja, hogy Dean-nek hererákja van, amit mindenki elől titkol. És ki más forgathatja fel az emberek megszokott hétköznapi életét jobban, mint egy kíváncsi filmrendező, aki felelősséget kezd érezni az alanyai iránt és beavatkozik az életükbe. Innentől csak személyes véleményt lehet mondani: Egy hererák már nem játék és ez adja meg a film drámaiságát, hisz egy ilyen komoly betegség tudatában már nem a surmóskodást látom a szereplőkben, hanem az élethez, a minden pillanathoz való ragaszkodás vágyát. És hát ki-ki a maga módján élvezi az életet, erre kezd rájönni Farrel is a dokumentumfilm rendezője, aki lassan harmadik szereplője lesz a filmnek. Azt, hogy ez hogy alakul és fodrozódik tovább, szerintem kár lenne lelőni a poént, mert hát van dögivel. Az élet már csak ilyen. Asszem…Görr.

            A filmröl még annyit, hogy nem éri meg kihagyni és „To be continued”, mert 2010 okt. 1-től látható már a Fubar2 (Kanadában). 

 

F*cked Up Beyond All Recognition = FUBAR

Just Give’r!!!