„Ez nem a Föld és nem Afrika, barátom.
Ez a Pluke bolygó, 215. a Tenture-ban levő
Kin-Dza-Dza galaktikus spirálban.”
Egy kis sci-fi komédia a Szovjetunióból, aminek ultra-minimalizmusa nem válik hátrányává. Bár elsősorban nem azért néztem meg, hogy a társadalomkritikát keressem benne, hanem hogy jót röhögjek a zseniálisan debil díszleten és az idióta jelmezeken, amelyek már első pillanatra megragadják az ember fantáziáját, ennek ellenére találtam benne jó (szatírikus) humort, mesés történetet, ami inkább „fi”, mint „sci”, remek ötleteket és persze egy nem kis adag társadalomkritikát is.
No, de azért ne cseppenjünk el, nem lesz itt semmiféle feszes arcú, mély művészkedés, csak simán átrepülünk egy furcsa, abszurd világba, hogy aztán jól észrevegyük, hogy a mi világunk sem különbözik nagyon attól, legalábbis alapjában véve.
Két főszereplőnk egy nylonharisnyás hajléktalanon próbál segíteni, hogy meg ne fázzon a hideg betonon. Persze nem hiszik el neki, hogy ő egy másik bolygóról jött, és a kezében lévő űrutazó mütyür bekapcsolásával a filmművészet leghatásosabb univerzumok közötti utazásának lehetünk szemtanúi, illetve nem lehetünk(én láttam – elnézést attól, aki nem - de egy kicsit kell akarni is). Szereplőink a Pluke bolygón találják magukat, egy sivatag közepén, ahonnan megpróbálnak hazakerülni. A bolygón látszólag minden hasonlít a Föld bolygóra, de lehet, ha a nagyapám rozsdás talicskáját felejtettük volna a forgatás helyszínén, akkor a filmben az is valami hyper-űrmotorbicikliként jelent volna meg.
Egy olyan történet ez, ahol bornyitó az űrhajó propellere. Ahol csengettyűt kell viselni az alsóbb kasztba tartozó személyeknek. Ahol a sivatagban nincs semmi, mégis a lakosok élnek valamiből, telepátiával kommunikálnak, így szóbőségük az egyetlen „ku” szóra korlátozódik. Ahol az ecilop (visszafele: police) a kasztrendszer legmagasabb fokán áll. És ahol a pénzzel nem érsz semmit, viszont pár szál gyufa elég, hogy az űrben utazhass.
